Chapter 11th - A small fragment

- Jól vagy? – Térdelt mellém Jace. Én szóhoz sem jutottam.

Jace levette a felsőjét, majd rám adta. Az idegennek sikerült elmenekülnie, de azt mondta, még vissza fog jönni, így nagyon megijedtem.

- Én… Jace… Hogy…? – Sírtam.

- Sss! – Súgta a fülembe, mialatt magához ölelt, és a karomat cirógatta. – Gyere! Elviszlek innen.

Bólintottam. Ezt követően felemelt a földről, majd odalent beültetett a kocsijába. Idekint halványan világított az egyik távolabbi utcai lámpa, így láthattam, hogy néz ki Jace.

Egy gyors pillantás elárulta, hogy rengeteg időt tölthet sportolással. Elvégre azok az izmok nem maguktól kerültek Jace-re.

A sírásom csak nem akart alább hagyni. Sírtam, és sírtam. Jace egyik kezével az állam alá nyúlt, miután beült az autóba.

- Szeretnéd, hogy elvigyelek valakihez? – Kérdésére megráztam a fejem. Valójában senkim se volt anyun kívül, de ő most sincs itt. Eltűnt. – Akkor elviszlek hozzám, jó? – Érdeklődött.

Bólintottam. A legjobb az lesz, ha vele maradok. Nem tudom, miért, de éreztem, ez a helyes döntés.

- Próbálj meg aludni egy kicsit! – Kért, majd beindította az autó motorját.

Nem volt olyan hosszú az út. Azt hiszem. Bár szinte biztos, hogy elaludtam. Eközben volt egy kis időm átgondolni bizonyos dolgokat…

Anyu még kiskoromban elárulta nekem, hogy mi mások vagyunk, mint a többiek. Mi nem emberek, hanem angyalok. Ezen akkor meglepődtem, ám sikerült hamar megértenem mindent. Azt mondta, nem beszélhetek erről senkinek.

Hogy angyalok vagyunk azt jelentette, nagy hatalmunk van. Kérdeztem, milyenek, és miért nem használhatjuk, azonban a válasz mindig ugyanaz volt: Nem fedhetjük fel, kik vagyunk valójában. Ráadásul édesapád sem találhat ránk…

Apuról mindig csak annyit árult el nekem, hogy gonosz, és ha megtalál, akkor nekünk végünk. Ettől megrémültem, és nem kérdeztem róla többé.

Akkor már félig magamnál voltam, amikor Jace kiemelt az autóból, és bevitt egy lakás ajtaján. Odabent letett egy ágyra, és betakart. Ahogy kilépett volna az ajtón, megszólaltam.

- Jace… Ne menj el! Kérlek! – Könyörögtem neki. Nem szerettem volna egyedül maradni.

Mikor Jace leült mellém az ágy szélére, láttam rajta, ő sem szeretne egyedül hagyni engem. Megfogtam egyik kezét, majd megszorítottam. Erre ő halványan elmosolyodott.

Mielőtt elaludtam volna, még eszembe jutott, amikor a lakásunk ajtaja előtt megcsókolt. Még mindig nem tudtam hova tenni a dolgot, de nem is igazán akartam.