Chapter 3rd - Saturday evening

„Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, mielőtt kiléptem volna a fürdőszoba ajtaján. Ugyanaz a fehér bőr, hosszú, göndör, tűzvörös haj, és kék szemek, de valami mégis más volt.

Talán az, hogy már régen mentem el itthonról szombat este? Meglehet. Ám nem igazán voltam képes most erre koncentrálni.

Sötét farmert, fekete ujjatlant és tornacipőt húztam. Megjegyzem, nem lehet tudni, milyen a színe. Szerintem félúton van a fekete és a sötétkék között, ám Winnie szerint inkább fekete vagy sötétszürke.

A bejárati ajtón kopogtak. Szaladtam kinyitni. Miközben rohantam, majdnem hasra estem anyu tűsarkú cipőjében, ami gazdátlanul hevert a folyosó közepén. Mindig ez van. Egész nap dolgozik. Amikor hazaér, akkor pedig szinte egyből beesik az ágyba, és alszik.

Egy kétemeletes „társasházban” laktam anyuval. A földszinten egy ötven-hatvan év közötti írónő él egyedül, akit szinte soha nem látunk. Az első emelet az enyém és anyué. A második emelet valójában inkább egy padlásszerűség. Az ajtóhoz nekünk is és a szomszédunknak is van kulcsa, de soha nem szoktunk felmenni.

Egyszer voltam már fent kiskoromban, de azóta egyszer sem. Régen egy férfi élt ott, de ő elment valahova, és már régóta nem is láttuk. Odafent a holmija ponyvákkal volt letakarva. Már biztosan hatalmas réteg por állhatott rajtuk.

Pár napja, amikor történelem órán azt kérte a tanárunk, hogy vigyünk be valamilyen régi tárgyat, és ismertessük a történetét, egyből arra gondoltam, fel kéne menni, és körülnézni. Viszont ez csak egy ötlet maradt, mert nem volt kedvem felmenni.

Az ajtóban Sean állt. Kezével az ajtófélfának támaszkodott. Széles mosollyal üdvözölt.

- Látom, készen vagy. – Mért végig sokat tudó pillantással.

- Mindjárt mehetünk. – Válaszoltam elkapva róla a tekintetemet.

Bezártam az ajtót, a kulcsot pedig az egyik üresen álló virágcserép alá rejtettem, ugyanis nem akartam elveszíteni az éjszaka folyamán. Megjegyzem, volt már rá példa… Igaz, akkor csak az egyik szekrényem alá esett be, de anya nagyon ideges volt. Akkor elhatároztam, inkább nem viszem mindenhova magammal.

Amikor leértünk a lépcsőn, furcsa hangokra lettem figyelmes, amik a szomszédunk ajtaja mögül jöttek. Nem foglalkoztam velük, hisz általában mindig különös zajok szűrődtek fel hozzánk.

A lépcsőház bejárata mögötti rácsot és az ajtót is bezártam. Marcus, Sheila és Winnie Marcus fekete kocsijában, egy hétszemélyes Mitsubishi Outlanderben vártak ránk.

- Hova menjünk? – Kérdezte Sheila. – New Yorkon belül maradjunk?

- Egyértelmű. – Vágta rá Winnie, miután megcsókolta Marcust.”