Chapter 51st - The running

Az ablak hatalmas csörömpöléssel tört ki, a deszkák pedig egy az egyben elszakadtak a ház falától. Az arcom és a karom mindenhol vérzett attól a rengeteg üvegszilánktól, ami „eltalált”.

Meglepődtem, hogy egyáltalán nem is éreztem ebben a pillanatban fájdalmat. Ha éreztem volna is, akkor sem lett volna időm azzal foglalkozni.

- Gyere, Tina! Sietnünk kell! – Szóltam a lánynak, miközben én már félig kimásztam az ablakon. A szívem a torkomban dobogott, miközben láttam, hogy egy első emeleti szobában vagyunk, és innen kell leugranunk.

Egy pillanatra sem álltam meg habozni. Egyszerűen leugrottam. Mikor földet értem, bukfenceztem párat, majd a hátam erősen vágódott neki egy fa törzsének. Felszisszentem. Utánam Tina is ugrott némi habozással. Ő is bukfencezett egyet-kettőt, végül elterült tőlem pár méterre.

- Jól vagy? – Kérdeztem, mire ő bólintott.

Feltápászkodtunk, és mondtam Tinának, rohanjon. Ő elkezdett futni, miközben én visszanéztem oda, ahova az előbb még be voltunk zárva. Egy teljesen feketébe öltözött, csuklyás alak állt az ablakban. A kezében egy fegyvert tartott, és éppen megtöltötte. Hallottam, hogy Tina a nevemet kiáltja, és hogy fussak már.

Hamar utolértem a lányt, és szóltam neki, hogy valóban van fegyvere az ismeretlennek. Erre Tina valami olyasmit motyogott, hogy ő megmondta. Egyre gyorsabban, és gyorsabban futottunk, ám mégsem elég gyorsan. Amikor szükségem lenne arra a hatalmas erőre, amiről Jace beszélt, akkor miért nem tudom használni?

Eldördült az első, majd a második lövés is. Szerencsére egyikünket sem találta el. Amint meghallottam a harmadik lövést, és Tina fájdalmas sikolyát, tudtam, az idegen eltalálta. Lefékeztem, és visszafutottam a földön fekvő, síró lányhoz.

- Menj, Mayka! Menj! – Kért. – Engem hagyj itt!

- Nem, Tina. Arról szó sem lehet. – Pillantottam vissza a házra. A férfi már nem állt az ablakban, így sejtettem, elindult utánunk. Valahogy sikerült felsegítenem, és átkarolnom a földön fekvő lányt, majd így siettünk tovább. Jobb lábából ömlött a vér, ahol eltalálta a lövedék.

- Nem vagyunk elég gyorsak. Értsd meg! – Győzködött Tina. – Hagyj itt!

- Meghalni? Az ki van zárva. – Kötöttem az ebet a karóhoz, és tovább húztam a lányt arra, amerre egyre sűrűbb volt már az erdő. Amint a hátam mögé néztem, láthattam a tőlünk nagyjából kétszáz-kétszázötven méterre lévő férfit. Még egyszer lőtt, de most sem talált el senkit.

Kikerültünk pár hatalmas sziklából álló tömböt, ahol egy ember tökéletesen el tudott bújni, mert pár kidőlt fa eltakarta a másik szeme elől.

- Tina, kérlek, mássz be ide, és ne hívd fel magadra a figyelmét! Hamarosan visszajövök. – Kértem a könnyező szemű lányt. Segítettem neki bemászni abba a kis lyukba, ahol összegömbölyödött. – Csak maradj csendben!

A férfi már nem volt messze tőlünk, amikor minden erőmet összeszedve futottam tovább.