Chapter 52nd - Injuries

Már teljesen besötétedett, mikor előbújtam a rejtekhelyemről, ami egy kidőlt, mohás fa törzse mögött volt. Feltápászkodtam a nedves földről, és elindultam arrafelé, ahol Tinát hagytam. Útközben újra át kellett vágnom a patakon, amitől ismét teljesen vizesek lettek a ruháim, és már így is hideg volt idekint. Ha még a szél is fújt volna, biztosan jégkockává fagyok…

Miközben Tina felé futottam, eszembe jutott, hogy a férfi majdnem meglátott, amikor mellettem haladt el, ám szerencsére egy, a másik oldalán elfutó őz megzavarta, én pedig ez idő alatt el tudtam bújni úgy, hogy nem vett észre.

- Tina! Előjöhetsz. – Súgtam a lánynak, mikor odaértem a sziklákhoz. Tina még mindig könnyes szemekkel, lassan előmászott a fatörzsek mögül.

- Azt hittem meghaltál. – Ismerte be a lány. – Hallottam, hogy többször is lő, azután pedig itt ment el előttem… És olyan közel volt…

- Semmi baj, Tina. Nincs semmi bajom. – Próbáltam megnyugtatni.

- Bocs, de ezt nem hiszem el. Az arcod és a karjaid tele vannak vágásokkal, amik még mindig véreznek… - Ellenkezett.

- És te? – Kérdeztem, miközben a felé a kis patak felé támogattam, amin ma már kétszer átgázoltam. – Meglőtték a lábad… Neked sokkal rosszabb… - Ezzel az érvemmel már nem szállt vitába.

Leültettem Tinát egy nagyobb, laposabb kőre a patak mellett. Mivel rajtam az ingem alatt volt még egy póló is, levettem az inget, és azzal kezdtem el megtisztítani Tina sebének környékét.

- Köszönöm, Mayka. – Mondta Tina, miközben próbálta visszatartani feltörni készülő könnyeit és sikolyát. – Hálás vagyok neked.

- Ugyan… - Ráztam meg a fejem. – Te is megtetted volna…

- Az ablak kitörésében nem vagyok biztos… - Nevetett. – Még mindig nem értem, hogy volt hozzá bátorságod…

- Én sem tudom… - Ekkor vettem csak észre, hogy Tinának nagy mázlija volt. A golyó a vádlija szélénél érkezett a lány lábába, pár centivel arrébb, elöl pedig távozott. Szerencséje volt, hogy csontot nem ért. Mikor ezt vele is közöltem, ő is megkönnyebbült. Az ingemet kötés gyanánt Tina lába köré kötöttem valahogy.

Ezután felsegítettem a lányt, egyik karját a vállamra húztam, és megfogtam a kezét, a másik karomat pedig a derekára tettem. Így indultunk el.

- És a te sérüléseid? – Kérdezte.

- Ne foglalkozz vele! – Mondtam. – Nem lesz semmi bajom. Most az a lényeg, hogy eljussunk egy kórházba. Gondolom, nincs telefonod… - Megrázta a fejét. – Bár itt térerő sem lenne…