Chapter 61st - Josette

Pontosan két órával később az egyik étterem előtt állt meg Jace az autóval. Kiszálltunk, és én egyből észrevettem az apámat. Lassan közeledtünk felé, majd szintén lassan foglaltunk csak helyet vele szemben.

Végig próbáltam nem Alec-re gondolni, és arra, ami történt. Jace nem tudhatta meg. Egyszerűen semmi jó nem sült volna ki belőle.

- Sejtettem, hogy nem egyedül fogsz jönni. – Állapította meg az apám köszönésképpen, majd Jace felé fordult. – Ha nem tévedek, te Jace Wyle vagy.

- Honnan tudja? – Nem sokszor lehet Jace-en döbbenetet látni, de most rengeteget.

- Egy: jól informált vagyok. Kettő: ki van írva a bejárati ajtódra. – Nevetett az apám.

- Jogos. – Biccentett Jace.

- Hogy találtál rám? – Kérdeztem az asztal fölé hajolva, a férfi szemébe nézve.

- Van egy ismerősöm a rendőrségen. Ő mondta, hol talállak. – Ekkor egy pincérnő jött, aki felvette a rendelésünket, és távozott.

Elővettem pár fényképet a táskámból, ami eddig a földön hevert a lábam mellett. A képeket még akkor tettem bele, mielőtt elindultunk ide. Az apám felé fordítva letettem azt a képet, amin csak ő volt látható.

- Hogyhogy csak nagyon keveset változtál? – Érdeklődtem rögtön a lényegre térve.

- Gének. – Vont vállat. – Az én családomban sokakon nem látszik meg az idő vasfoga… - Nevetett saját viccén, ám én egyből lehervasztottam a mosolyt az arcáról.

- Anyu azt mondta, meg akarsz minket ölni, ezért hozott el tőled. Igaz ez? – Érdeklődtem félve, gombóccal a torkomban.

- Nem. – Jelentette ki komolyan, határozottan. – Én soha nem akartam nektek ártani, csak édesanyád hitte azt. Ahányszor megtaláltalak titeket, ti már aznap költöztetek is. Pedig én mindig csak azért kerestelek titeket, hogy tisztázzam a dolgokat Josette-tel, és megismerjelek téged.

Nem sok embertől hallottam, hogy valaha is a keresztnevén szólítsa anyut, így csak nagyon ritkán hallottam a Josette nevet.

- Miért hiszek neked? – Kérdeztem inkább magamtól, ám az apám is meghallotta.

- Mert te is tudod, hogy bízhatsz bennem. – Válaszolta, mikor a pincérnő letette elénk, amit nemrég rendeltünk.

Hiába próbáltam meg logikusan és nem logikusan is átgondolni a dolgokat, mindig ugyanott kötöttem ki. Úgy éreztem, hihetek az apámnak. De miért? Különösebb okot nem tudtam rá mondani, egyszerűen ez is egy megérzés volt.

- Mondd, Mayka, eljönnél velem megkeresni az édesanyád? Csak mi ketten…